Érdekel a másik? Vagy csak függőségi viszonyban vagyunk egymással? Bejelölöm a Facebook-on, hogy egyel több ismerősöm legyen?

A világ, a társadalom, és az egyének lelki fejlődése, összehangolódása és egységre való törekvése nagyon lelassult.

Hosszan elemezhetnénk az okokat, azonban a végső konklúzió elvitathatatlan: Senkit sem érdekel igazán a másik és a másik gondolkodásmódja, eszmerendszere, neveltetési háttere és mindazon alap okok és eseménykapcsolatok, amelyek elvezették őt az ő jelenéhez, amikor ma a társadalom egyik téglájaként éli mindennapjait a hétköznapok rohanásában, és igyekszik jól lenni.

A másik gondolkodásával és a világról alkotott képével csak akkor értünk egyet, ha az hajszálpontosan megegyezik a miénkkel. S mivelhogy ilyen alig létezik, így az összegondolkodás is erősen hézagos lesz.

Kibontom:

A különböző pártok, nézetek, tudományos megállapítások, vallások és ezoterikus vonalak végeláthatatlan hálójában, az azokat valló egyének gondolkodása, hosszas felismerés sorozat, vagy idomítás hatására vált szilárd belső meggyőződéssé.

Ezek a folyamatok évek, évtizedek alatt zajlódtak le bennük, aminek következménye mai tudatállapotuk és a világról alkotott képük.

Sok minden formálta őket, mire idáig eljutottak, de a közös minden esetben a következő:

• Egyéni, belső, tudatos, vagy tudatalatti „aha” élmény hatására bekövetkezett lelki reakció, melyek mindegyike módosította vagy megerősítette a már stabilan meglévő gondolkodásmódot, avagy hitrendszert.
• Minden egyes belső hang, amely azt mondta „Amit most hallok, az jó. Igaza lehet ennek az embernek!”…valójában mélyebbre ásta avagy módosította a meglévő világképet a fejben. Lehetett ez egy másik párt mocskolása, a tudomány új felfedezését taglaló írás, ami mondjuk megerősítette a világ véletlenszerű kialakulását, avagy egy vallási vezető demagóg kiáltványa, vagy egy békés művész harmóniára serkentő alkotása. Mindegy.

Mindig a belső meggyőződés az, ami vezérli a gondolkodásmódunkat. Mindegy hogyan alakult ki, most ott van, és erőteljesen befolyásol.

Jó azoknak, akik nyitott gondolkodásúak és készek megszűrni, aztán befogadni bármilyen információt, és akár hagyni, hogy ez az új nézet formálja életüket – még ha akár csak egy rövid életszakaszon át.

Mi hát a megoldás?

Az új gondolatiság (legyen az jó, vagy rossz, hasznos, vagy ártalmas) egy bizonyos időintervallum lefutása után képes csak gyökeret verni az ember lelkében (egyes írások szerint, az ember szívében).

Példa:

Én katonakoromban, a ’80-as években hallottam Ernő katonatársamtól Nigel Mansell Forma-1-es versenyzőről egy-két sztorit úgy, hogy korábban nemhogy róla, de még erről a sportról sem hallottam semmit. Viszont ez a gondolatmag kikelt bennem és nemsokára F-1 függő lettem. Természetesen nagy kedvencem Mansell lett.

Szintén katonakoromban, harcos ateistaként, a bevonult teológusokkal vitáztam Istenről. Ők valamit elültettek bennem és pár év elteltével hívő lettem.

Sokáig tartott az az időszakom is, amikor hagytam, hogy más emberek véleménye befolyásoljon, ergo nem vállaltam fel az én nézeteimet, szokásaimat. Ha 15 éves koromban valaki arról beszélt, hogy Ubul nevű ismerőse állandóan csak zenét hallgat, és ez tölti be az életét (mondta mindezt persze rosszalló hangnemben), akkor én azt replikáztam, hogy ez valóban fölösleges időpazarlás és én bezzeg nem teszek úgy, mint ez a lökött Ubul.

Pedig a valóságban egész szabadidőm azzal telt, hogy dübörögtettem a kor lehetőségeihez mért komoly 2x40 watt zenei teljesítményű Videoton gyártmányú, Cleopátra rádióserősítőmet a HS 280 és HS 500 tipusú Orion hangfalakkal kibővített hi-fi berendezésemen.

Igen.

A belső meggyőződést sokszor nem vállaljuk fel mások előtt. Bátorság kell hozzá, hogy az uralkodó gondolatmenetnek ellent mondjon valaki, akár egy baráti társaságról legyen szó, vagy az egyetemi tanárunkról vagy bármely dominánssá alakult nézetet hangoztató embertársunkról.

Aztán ezen bátorság híján, vagy éppen mert nem akarjuk megbántani azt aki hangoztatja ebbéli felfogását a kialakult dologról, még odáig is elmehet a folyamat, hogy az egyén hagyja magát meggyőzni és kis idő múltán már ő is ugyanezeket a nézeteket  osztja és hangoztatja.

Pár évtizeddel ezelőtt a szocialista rendszerben, még az obszcén tartalmú témák voltak a tabuk és persze az állam apparátust sem volt szabad rossz fényben feltüntetni. Az abszolút tabu pedig Isten volt. Róla nem beszélhettünk, mindenki kerülte az olyan kérdéseket, mint: Mi az élet célja? Mi végre születtünk? Mi az élet magasabb rendű értelme? Hogyan hatnak (hatnának) a szentírásokban foglalt erkölcsi tanítások az életemre? Hogyan hatnának az egész társadalomra az erkölcsi tanítások?

Aztán fordult a kor, és ma már mindenféle trágárság megengedett és elfogadott a hétköznapi életben és a médiában is (lásd stand up fellépők), valamint a mindenkori kormány pocskondiázása is teljesen megszokottá vált. Az egyetlen ami nem változott, az Isten létéhez és tanításaihoz való hozzáállás, azaz e téma teljes figyelmen kívül hagyása egyéni és közösségi szinten.

Tehát a megoldás?

Véleményem szerint a fentebb említett „aha” élményeket kellene tudatosítania mindenkinek önmagában.

Talán egy nyíltan fel sem tett kérdésemre érkezik egy válasz, (látszólag véletlenül akár egy idegentől a sorbanállás alatt), vagy egy élethelyzet, ami megmagyarázza vagy átírja az addigi eszmerendszeremet. Ha hagyom. No ennek a tudatosítására kell képessé válnunk!

A belső meggyőződések tisztázása nélkül nem várhatunk egységet, békét, harmóniát a társadalomban, mert folyamatos kényszert érzünk, hogy védjük az állásainkat és ez ellenkezést eredményez mindenkivel szemben még akkor is, ha az egyébként pozitívan hatna egy-egy élethelyzetem javítására.

„Nem érdekel! Nem hagyom magam! Nem foglalkozom ilyen dolgokkal!” – kiáltjuk harsányan, ha valaki a beépített modellünkkel szemben javasol megoldási módokat.

Sőt meghallgatni sem akarok jó példákat sem, mert nekem meg kell védenem a jól kialakult (bár nézőpontilag elavult és helytelen) álláspontomat.

Hát jó.

Csak tudjunk róla, hogy ez a küzdelem nagyon fárasztó. Ezért nincs időnk, energiánk.

Ezért vagyunk képtelenek megérteni a másikat.

Ezért tart itt a világ.